Tél van.
Kint reggel óta zuhog a hó.
Adventi időszak van, nemsokára Karácsony. Szeretem ezt az időszakot, főleg, ha minden fehér, ahogy beterít mindent a frissen hullott hó.
Sok megpróbáltatás, veszekedés, és ego-harc után közel 1 éve vagyunk együtt Tony-val. Jól megy minden. Végre kezdi lebontani a sokéves falat maga körül. Kezd megnyílni, kimutatni az érzelmeit. Megmutatni milyen is valójában, hogy mekkora szíve van és mennyire tud szeretni.
Közel 16 órát utaztam Németországba, hogy Tony-val karácsonyozzak. Persze Martha nem örült neki, mert már nem ő az első, nem tud rángatni. A bátyám meg pont nem foglalkozik vele, úgyhogy nagy valószínűséggel Martha egyedül lesz karácsonykor.
Itt ülök Tony pici lakásának szobájában és azon gondolkodom, hogyan adjam oda Tony-nak a meglepetést. Bár tudom, hogy mekkora vágya teljesül, mégis kicsit félek ettől, meg a reakciójától, hogy megint ellöki az egészet magától. Csak remélem, hogy ő is annyira fog örülni, mint én. Holnap szombat lesz, és a születésnapja. Nagyon nehezen álltam meg eddig, hogy ne mondjam el neki, ne adjam oda neki. Talán túlságosan is izgulok, de ez egy ilyen dolog.
Csak boldoggá szeretném tenni.
Lassan hazaér a munkából. Nagyon zavarta, hogy itt vagyok, neki meg dolgoznia kell ezen a napon, mert nem kapott szabadságot. Hiába mondtam neki, hogy ne aggódjon ez miatt, el leszek én, de csak piszkálta. Nem tudom mit tervezett délutánra, de biztosan fáradt lesz. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, nem várom meg a holnapot, délután felköszöntöm, ha lesz rá alkalom. Készen is vagyok az ebéddel, a kedvencét főztem. Bármelyik percben hazaérhet.

Miután Tony hazaért a munkából, nagyon ízlett neki az ebéd. Megkért, had szundizzon egy kicsit, hajnalban kelt, nagyon álmos. Én addig elsétáltam a közeli parkba. Szeretem a hóesést, meg ahogy ropog a lábam alatt a friss hó. Vittem a fényképezőgépet is, csináltam néhány képet. Ahogy ballagtam a parkban a zsebembe dugtam a kezem, amiben egy doboz cigi lapult. Hosszan ácsorogtam egy kuka mellett, és csak néztem a dobozt. 1-2 szál cigi hiányzott csak a dobozból, de kidobtam a kukába. Ez az idő elmúlt. Most egy jó ideig nem gyújthatok rá, ha jót akarok magunknak. Tudom, nem lesz könnyű.
Tony már felébredt, mikor visszaérek a lakásba. Éppen egy bögre kávé felett próbál magához térni. Feláll az asztaltól, magához húz, amint a csizmámat leteszem. A kávét már el is felejtette, jobb ébresztőt talált magának. Bő 1 óra múlva kimerülten fekszünk egymás karjaiban az ágyon. Ez a tökéletes pillanat, most vagy soha.
- Hoztam neked valamit. - mondom miközben felkönyökölök az ágyban.
- Igen? És micsodát? - ölel át kíváncsian.
- Meglepetés. Várj egy kicsit.
Kikászálódok az ágyból, és a hátizsákomból előveszem a dobozt, amit már délelőtt összeraktam. Ahogy visszafordulok az ágy felé, már ül az ágyon, hátát a falnak támasztva izgatottan várja, mit fog kapni.
- Boldog születésnapot. - adom oda neki a dobozt miközben hosszan megcsókol.
- Mi ez?
- Hát bontsd ki és megtudod. - rettenetesen izgulok, hogy mit fog szólni. Elkezdi forgatni a kicsi sötétlila színű dobozt, amit csak egy kék szalaggal kötöttem át. Nézegeti, kicsit megrázza, hátha csörög benne valami - szeretem, hogy ilyen. Tisztára mint egy gyerek. Végül nem bírja tovább, kibontja. Kicsit hátrébb húzódom, úgy figyelem az arcát. Óvatosan bontja ki, mintha valami törékeny dolog lenne. A doboztetőt leszedve selyempapírral találkozik. Mosolyog, ahogy félrehajtja. Egy boríték kandikál ki a papír alól. Kiveszi, de abban a pillanatban észreveszi a boríték alatt lévő apró tornacipőt. Pont olyan, mint az övé, csak piciben. Babáknak való. Leteszi a dobozt, izgatottan nyitja ki a borítékot, miközben rám néz. Csillog a szeme. A borítékban a két nappal ezelőtt készült ultrahang képe van. Nézi a képet, látom, a gombóc a torkában ugrál. Kiveszi a kis tornacipőt a dobozból... csak forgatja, nézegeti. Hol a képet, hol a cipőt...
- Brig... Te most viccelsz?
- Ilyennel? Soha.
- De... ez most... tényleg? - látom, nem hisz a szemének.
- Igen, tényleg.
- De tééényleg?? - kérdi újra, de a választ már meg sem várja. Magához húz, és csak csókol, mint aki soha nem akarja abbahagyni.
- Örülsz neki? - kérdem mikor végre levegőt kapok.
- Az nem kérdés. - vigyorog rám, és újra megcsókol. Csak ölel, szorít magához. - Azt lehet tudni, hogy mi lesz?
- Pontosan még nem. Még csak 14 hetes. De valószínűleg kislány.
- Akkor ezt most megünnepeljük. - vigyorog rám, miközben magához húz és eldőlünk az ágyon.

Valamikor éjjel ébredek fel Tony mellett az ágyban. Ránézek... mosolyog álmában. Örülök, hogy boldog. Egy röpke puszit nyomok az arcára, és halkan kisurranok a fürdőszobába. Jól esne most egy zuhanyozás, de nem akarom felébreszteni. Néhány perc múlva ahogy kilépek a fürdőszobából, meg pillantom Tony-t, ahogy a falnak dőlve forgatja az egyik kis cipőt a kezébe. Nagyon gondolkodik valamin. Odabújok hozzá, kérdem tőle, még mindig örül-e. 'Persze' jön a válasz egy félig mosollyal. Nem őszinte, érzem. Valami van. Valami megváltozott. Hirtelen leteszi a cipőt, és felém fordul.
- Figyelj Brig...
- Mond.
- Én... - keresi a szavakat - én... gondolkodtam...
- Miről?
- Erről a gyerek dologról...
- És mire jutottál?
- Én... én ezt nem tudom Brig. Nekem ez nem kell... Én erre nem vagyok kész. Én nem akarok apa lenni...
- De... - most nekem ugrál a gombóc a torkomban... - Mi történt? Mi változott meg hirtelen? 3 órával ezelőtt még örültél neki...
- Igen, de azóta gondolkodtam...
- Értem. - igyekszem úgy válaszolni, hogy ne érezze a keserűséget. Lassan körbenézek a szobában, merre vannak a cuccaim. Nincs már itt keresni valóm, jobb lesz ha minél hamarabb lelépek.
- Én is elmegyek zuhanyozni. - érzem menekül, nem tud mit mondani. Én nem tudok rá válaszolni. Szó nélkül feláll, és elindul a fürdőszoba felé.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, felkelek, felöltözöm, és gyorsan elkezdem összerámolni a cuccomat a hátizsákba. Módszeresen nézem végig a szoba minden zugát, mit hova tettem. A tisztálkodós meg sminkes cuccaim a fürdőszobába vannak... remek. Akkor azok maradnak itt. Majd veszek másikat, nem érdekel. Csak dobálok a zsákba mindent, minél hamarabb tűnjek el innen, a sírás fojtogat nem bírok egy percig sem maradni tovább. Már veszem a csizmámat, sálat, kabátot, hátamra csapom a hátizsákomat, nyitom az ajtót, és kilépek. Nem nézek vissza, csak becsapom magam mögött az ajtót. Ha visszafordultam volna, láttam volna, ahogy Tony kilép a fürdőszobából és döbbenten nézi, ahogy elmegyek.
Gyorsan szedem a lépcsőket lefelé, csak jussak innen ki mihamarabb. Már a kapunál vagyok, mikor hallom, nyílik egy ajtó valahol, és Tony kiabál utánam, de nem érdekel.
Kilépek a szakadó hóesésbe.
Hallom, ahogy Tony az erkélyajtót tépi fel és kiabál utánam, várjak, ne menjek, de nem foglalkozom vele.

Szeretem a hóesést. Megnyugtat. Tisztára mos mindent a sok apró pehely. Olyankor mérhetetlenül nagy a csönd. Olyan nagy, hogy az emberben belül a legapróbb suttogás is üvöltésnek tűnik. Nem tudom mi lesz, nem tudom hogyan lesz. Csak egyet tudok, hogy én szeretem ezt a gyereket, és meg fogom tartani, akármi is lesz. Tony újra ellökte magától azt, amit kapott. Újra bezárkózott a csigaházába a félelmeivel, amikkel én nem tudok mit kezdeni, mert neki kell szembenéznie velük. Segíteni sem tudok neki, mert nem engedi.
Csak battyogok a hóesésbe.
Észre sem veszem, hogy 3-4 villamosmegállót sétáltam a hóesésben.
Kavarognak a gondolataim, miközben megérkezik a villamos és felszállok rá. Nem tudom hova megyek, hogy hol alszom ma éjjel.
Csak szakad a hó.