Az első

2019. május 02. 13:10 - rucza

Egy meleg, átlagos nyári estének indult.
Hazafelé tartok a munkahelyemről. Az autórádióból egy Linkin Park dal szól. Az ablak letekerve, és igazi, nyári levegő csapja meg az arcomat. Jól érzem magam és mégis furcsán. Szeretek éjjel a majdnem kihalt városban, az üres utcákon autózni. A volánnál ülve szabadnak érzem magam. És ma este valahogy mégis minden más. Megállok a ház előtti parkolóban, mint minden nap, mikor a hazaérek. Éjfél felé járhat, egy lélek sincs már az utcán. Miközben a ház felé közelítek, úgy tűnik, valami mozdul az árnyékban. Körvonalai belevesznek a sötétbe. Lelassítok és gyanúsan méregetem messziről az alakot. Először fel sem ismerem. Ahogy közeledek egyre ismerősebbnek tűnik, míg végül eljut az agyamig, hogy ki ül a ház előtt.
Tony az, az ikerlángom. Hónapokkal ezelőtt szakított velem, ellökött magától, elfutott messzire, mert nem tudott mit kezdeni az érzéssel, ami kavargott benne.
Ahogy odaérek a házhoz, felkapcsolódik a mozgásérzékelős kültéri lámpa, ami megvilágítja a lépcsőt. Tony hunyorogva néz maga elé, már amennyire kilát a fejéből. Először a döbbenet fut végig rajtam, aztán átveszi a helyét az ijedtség, a félelem. Tony véresen, összeverve ül a lépcsőn. Szemöldökcsontja fölött egy kb 4 centis vágás, a szája széle felszakadt, az arca bedagadva, a szemét alig bírja kinyitni. Ruhája koszos, és szakadt.
Eldobom a táskámat és odarohanok hozzá. Döbbenten, kétségbeesetten nézem, kutatom az arcát, vajon mi történhetett.
Megverték.
Rám néz. Félelem van a szemében. Halkan, alig érthetően motyogja: "Én... Segíts."
Táskámból előkotorászom a kulcsomat, és nagy nehezen talpra állítom. 4 emelet vár rám. Közel 90 kilóval a vállamon lassan haladok felfelé. Óráknak tűnik, mire felérek a 4. emeletre, de biztosan nem volt annyi.
A lakásba belépve eltámolygunk a kanapéig, ahová leültettem. Ledobálom a cuccaimat és rohanok a fürdőszobába, vizet engedek egy tálba, tiszta törölközőt veszek elő, kötszereket a gyógyszeres fiókból. 
Mire visszaérek a nagyszobába, Tonynak annyi ereje se maradt, hogy megtartsa magát, eldőlve fekszik a kanapén. Óvatosan leülök mellé a kanapéra és elkezdem lemosni arcáról és kezéről a rászáradt vért. Ahogy a víz és a törölköző egyre rózsaszínűbb lesz, úgy tűnnek fel Tony zúzódásai. A homlokán lévő sebről nem tudom eldönteni, hogy látnia kellene-e orvosnak, vagy sem. Azt hiszem inkább igen.
Magához tér.
Felismer.
Látszik rajta, hogy a sírás kerülgeti.
Mondom neki, hogy el kéne mennünk az ügyeletre, ez a seb a homlokán nagyon csúnya, orvosnak is meg kéne néznie, lehet össze kell varrni. Azt feleli, ő már innen nem akar sehova se menni, és a kimerültségtől visszazuhan a jóleső semmibe.
Miután a legjobb tudásom szerint elláttam, hagyom, hogy ott a kanapén aludjon. Fogom a kulcsomat, a telefonomat, és kilépek a lakásból. A ház előtt megállok egy pillanatra. Vajon merről jöhetett? Sok választási lehetőség nincs. A ház előtt megálló busz csak este 9-ig jár, biztosan később jött. A legközelebbi buszmegállóhoz vezető út a Havannán keresztül vezet... Ha arról jött, akkor csak cigányok támadhatták meg. Csapatokban flangálnak egész nap és ha olyan kedvük van, az élő fába is belekötnek. Veszélyes környék még nappal is, ilyenkor éjszaka pedig csak a jó Isten tudja, hogy mik történnek ott. De másfelől nem jöhetett. Elindulok, remélve, hogy senkivel sem fogok találkozni.
Nem kell sokat gyalogolnom a házak között. Felfigyelek egy utcai kukából kikandikáló hátizsákra. Gyanúsan ismerős... Az övé. A ruhái szanaszét hajigálva a kuka körül. Koszos és büdös mind. Csak elképzelni tudom, mi hempergett bennük ezen a környéken. Sietősen összekapkodom a ruhákat a hátizsákjába, jobb lesz minél hamarabb eltűnni innen, mielőtt valaki észrevesz. Még gyorsan elszaladok a következő kukáig, hátha abban is találok valamit. Szerencsém van. Megtalálom az övtarisznyáját és a papírjait. Nyilván a pénzt elrakták azok, akik megtámadták. Egy hangos társaság közeledik, jobb lesz eltűnni. Beledobálok mindent a hátizsákba, a vállamra dobom a táskát és már-már futva elindulok arra, amerről jöttem. Igyekszem az árnyékban mozogni, még véletlenül se lássanak meg.
A lakásba visszaérve kipakolok mindent és átnézem a ruháit, majd óvatosan leveszem róla a véres ruhákat is, aztán hagyom, had aludjon. A szomszédok biztosan örülni fognak, hogy hajnali 3-kor megy a mosógép, de nem érdekel.
Nem számít semmi, csak hogy itt van és él.

 

Ez volt az első emlékem.
Hazafelé tartottam a munkahelyemről valamikor este 11 és éjfél között. A vezetés közben bevillanó képek annyira élethűek voltak, annyira valóságosnak tűntek, hogy félre kellett állnom az autóval, mert nem bírtam vezetni. A ház, a környék, de még a lakás is tökéletesen megegyezett az ittenivel. Mikor hazaértem, ledobtam a cuccaimat az előszobában, és rohantam a gyógyszeres fiókhoz, hogy megnézzem van-e itthon kötszer. Akkor jutott el a tudatomig, hogy mindez nem itt történt meg.
De nem tudtam hogy hol.

A mai napig megrendít minden részlete.

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vilagtukor.blog.hu/api/trackback/id/tr8814799280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása