Ma valahogy minden szürke. Hiába süt a Nap hét ágra, fényét és melegét ma senki nem érzi.
Martha-val és a bátyámmal szótlanul ülünk az autóban, miközben leparkolok. Nincs kedvünk beszélgetni. A kocsit a parkolóban hagyva belépünk a nagy cirádás kovácsoltvas kapun.
Minden megváltozik.
Ezen a helyen hallgatag lesz az ember. Lehorgasztott fejjel befelé fordul és emlékezik. Némán ballagunk a platánfákkal szegélyezett hosszú, egyenes úton, ami a kápolnához vezet.
Kate apja, Phil temetésére jöttünk.
Hirtelen hagyott itt minket, senki nem számított rá.
A kápolna előtt csoportokban gyűlnek az ismerősök, rokonok. Rengetegen jöttek elbúcsúzni Philtől.
Jane, Phil felesége kisírt szemekkel álldogál a szűk családi körben. Látom rajta, hogy az idegösszeomlás szélén van, csak egy lökés hiányzik. John, Kate férje Gretivel foglalkozik, Kate-nek egyszerűen nincs hozzá türelme. Mindenki feszült és szomorú. Nem beszélget senki. 
Belépünk a kápolnába, ahol felravatalozták Phil-t. Ahogy a mise elkezdődik, Jane és a két lány, Kate és Emily rögtön elsírják magukat. Megérezve az anyja lelki állapotát, Greti is rákezd a sírásra. John hiába próbálja megnyugtatni, nem sikerül neki. Kate segélykérőn rám néz.
Csendben megkerülöm a padsort, és odamegyek hozzá.
- Vigyem ki? - kérdem, de Kate nem is válaszol, kezembe nyomja Gretit. Karomon Gretivel, megfogom a babakocsit és elindulok kifelé. Rápillantok Martha-ra, rosszallóan néz rám. Neki a látszat a minden, hogy néz már az ki, hogy kimegyek a miséről? A miért, nem érdekli. Nem foglalkozok vele. Ahogy kilépek az ajtón, megcsap a nyári meleg, ami a vastag falakon keresztül nem jut be a kápolnába.
Örülök egy kicsit, hogy én jöttem ki Gretivel. Nem szeretem a temetőket, a temetéseket, az egész hely hangulatát. Szorít, nyomaszt, rosszul vagyok tőle. A lépcső tetején azon gondolkodom, hogy hogyan fogok lejutni a lépcsőn egyik kezemben Gretivel, a másikban a babakocsival. De végül megoldom. Beteszem Gretit a babakocsiba, és elindulok vele szépen lassan a hosszú, platánfákkal szegélyezett úton a kapu felé. A babakocsi elringatja Gretit, lassan megnyugszik és elalszik. Vajon mi lesz most? - mélázok magamban - Hogyan fogja Jane a dolgokat tovább vinni? És miért vagyok szomorúbb, mint az apám temetésén?
Ahogy mélázok, észre sem veszem az alakot, aki közben mellém ért. A hangjára kapom fel a fejem. Tony az. Észre sem vettem, hogy itt van, pedig ő a legmagasabb.
- Szia. - szólít meg bátortalanul.
- Szia. - mesélte Kate, hogy megváltozott, de nem gondoltam, hogy ennyire. A felelőtlen, hebrencs drogos eltűnt. Egy karizmatikus, jó kiállású, jó képű, sármos férfi sétál mellettem. Kék szemeiből sugárzik a szomorúság.  Kínos a csönd közöttünk, ahogy visszafelé ballagunk a kápolnához. Vajon hányszor kell még ezt az utat megtenni a mise végéig?
- Beszélhetnénk? - töri meg Tony a kínos csendet.
- Ne haragudj, de nincs kedvem beszélgetni. - nem is értem. Miről akar beszélni? Hiszen ő lökött el magától, neki nem kellett az amit adhattam volna. Ő a múlt, tovább léptem. Élem az életemet. És közben mégis ugyanúgy kiugrik a szívem a helyéről, mint azon a napon, mikor először megláttam. Ugyanúgy hat rám.
Nyílik a kápolna ajtaja, ahogy visszaérünk, én pedig csendben fellélegzem. Kate néz rám, ahogy az apját kíséri utolsó útjára, és szemével kérdezi: "Maradhat Greti?" "Persze" - válaszolom a szememmel, és csendben elindulok a tömeggel. Körbenézek, de Tony eltűnt.
A temetés után Jane hív minket, menjünk el hozzá egy kicsit. Martha nem akar menni, de tudja, ha nem mennénk, megbántana mindenkit. A lakás nem túl nagy, másra emlékeztem, de nem zavar. Nem én vagyok ma a lényeg, hanem Phil és Jane és a lányok. Beszélgetünk, emlékezünk. Kicsit szűkösen vagyunk a lakásban, ezért kimenekülök a konyhába rágyújtani, de érzem nem lesz ez jó, megfojt a tömeg, szabadulnom kell. Kate jön utánam.
- Minden oké? - kérdezem.
- Persze. Greti elaludt végre. - látom rajta, mennyire fáradt és kimerült.
- Miért nem dőlsz le Te is egy kicsit?
- Én is mondtam már neki, de nem bír aludni. - válaszol John, aki eddig csendben állt Kate mögött.
- Tudok valamit segíteni?
- Eddig is sokat segítettél.
- Komolyan mondtam.
- Tudom, köszi. Azt hiszem mégis megpróbálok aludni egy kicsit. - válaszolja Kate, és elindul a szobák felé.
Én sem bírom tovább, levegőre van szükségem. Szólok Marthanak, hogy elmegyek sétálni, nem bírom a bezártságot, ezt a tömeget. Ő is jönni akar. Tudom, hogy értelmes válasszal nem tudnám lerázni, így csak annyit mondok neki, hogy egyedül szeretnék menni. Látom, hogy nem tetszik neki, minden percben ellenőrizne, ha tehetné, mindenbe beledugná az orrát, csak épp nem engedem. Már régóta nem mesélek neki semmit. Vitatkozni kezd velem, hogy nem is ismerem a környéket, el fogok tévedni. Gyűlölöm, hogy óvodásnak néz. Veszem a cipőmet, a zakómat, és a táskámmal a kezemben és kilépek az ajtón. Észre sem veszem, hogy a nappali sarkából egy átható kék szempár figyeli, ahogy elmegyek. Alig várom, hogy leérjek a földszintre és kint legyek a házból.
Az utcán végre fellélegzek. Jól esik a meleg, ahogy harapni lehet az igazi vastag nyári levegőt. Nem akarok gondolni Phil-re. Másra szeretnék, de üres a fejem. Csak bóklászom a lakótelep betonházai között céltalanul. Meglátok egy nyitva tartó kisboltot, veszek valami innivalót. A gondolataimba mélyedve lépek ki az ajtón. A közeli parkban van egy aprócska tó. Arra indulok, hátha lesz egy üres pad. Szerencsém van, épp egy félig árnyékos helyen találok egy padot a tó közelében. Letelepszem rá, és tovább mélázok, próbálok rendet rakni a gondolataimban.
Tony hangjára figyelek fel. A jó ég tudja, mióta áll mellettem.
- Leülhetek? - kérdi.
- Felőlem. - válaszolom neki kissé unottan. Nem tudok mit kezdeni vele.
- Láttam, hogy eljöttél. Egy ideje már kereslek.
- Ja. Levegőre volt szükségem. Megfulladok abban a lakásban.
- Mi van veled?
- Semmi. Élem az életemet. Mennek a dolgok.
- Az jó.
Kínos csend következik. Mindig ez volt. Nem nagyon tudtunk kommunikálni. Mindkettőnkre úgy hat a másik, hogy megkukulunk tőle. Én tudom. A kezdetektől tudtam. Nem tudom, Tony tudja-e. Nem tudom, sejt-e valamit már abból, hogy mi az ami köztünk elkezdődött. Szeretném neki elmondani, mindig szerettem volna, de nem szabad. Magának kell rájönnie. Szembe néznie vele.
- Lenne kedved velem találkozni?
- Ugyan minek? Nem vagy Te rám kíváncsi. Sosem voltál.
- Hülye voltam. Ne haragudj.
- Nem haragszom.
- Akkor találkozol velem?
- Nem hiszem. - kavarognak az érzések - Minden ami kettőnk között lehetett volna, azt Te tönkretetted. Ellöktél magadtól, mert nem kellett. Rendben van, elfogadtam. Megtanultam nélküled élni.
- Hiányzol. - szólal meg alig hallhatóan.
Meglepődöm.
- Bocs, nem értettem. - azt hiszem rosszul hallottam.
- Azt mondtam hiányzol. Valójában mindig is hiányoztál. Csak nem mertem elmondani, nem mertem magamnak se bevallani, mert nem értettem.
- Ezzel én már nem tudok mit kezdeni. Te azt az életet választottad. A füvet, meg a drogokat. Neked olyan nők kellettek, akikkel nem kellett felelősséget vállalnod. Ilyen volt Charlotte is.
- Igen, tudom. De megfizettem az árát, és megtanultam a leckét. Hidd el, megváltoztam.
- Látom. De túl sok idő telt el. Túl sok minden történt, és túl késő lett. Jobb lesz, ha visszamegyek. Martha már biztosan indulni akar. - Csak remélem, hogy Kate és John nem mesélte el neki, hogyan vesztettem el Tomot. Felállok a padról. Az üdítő régen elfogyott. A cigis doboz félig üres. Ő is feláll..
- Vigyázz magadra. - mondom lehorgasztott fejjel. Nem merek a szemébe nézni.
- Rendben, Te is vigyázz magadra.
Elindulok vissza a házakhoz, remélem megtalálom azt, ahonnan kijöttem. Tudom, hogy csak áll, és néz utánam. Érzem a pillantását a tarkómon. Néhány lépés után megállok. Egyszerűen nem tudok tovább menni, nem mozdul a lábam. Tudom, hogy miért, de félek. Mi van, ha rossz ötlet? "Nem az." - súgja a szívem. - "Nem tehetsz mást. Indulj." Megfordulok. Még mindig ott áll a padnál, ahogy otthagytam. Elindulok felé. Csak nézem a szemét, ami minden lépésemnél változik. A szomorúságot minden lépésemmel a remény és az öröm váltja fel. Csak megyek felé, visz a lábam, nem tudok megállni. Mikor odaérek elé, csak nézzük egymást egy pillanatig, aztán már csak a karját érzem a derekamon, és az ajkait az én ajkaimon, ahogy eleinte félve, majd egyre hevesebben csókol, és egyre szorosabban ölel.
- Soha többet nem engedlek el. - súgja a fülembe.
Jane-hez már kéz a kézben megyünk vissza. Nem kell gondolkodnom, merre menjek, ő tudja az utat.
Tudjuk mind a ketten.